MENETELNEK...

Menetel a Magyar Gárda,
dalol Horthy katonája.
Fenyegetnek, riogatnak,
?molotovval? gyújtogatnak.
Autó ég, kuka lángol,
?árja?magyar? bátorságtól.
Árpádsávos zászlók alatt
szétvert  székház, tört kirakat.
Mi ez, ha nem terrorizmus,
lopakodó új ? fasizmus?!
Anti ? szemita, rasszista,
mi lenne más, mint fasiszta!

"Munkás"
Dunaújváros

Munkások Éneke
Johann Most

A bányában ki görnyed?
Ki túr?ki ás? ki szánt?
Ki sző? ki szab? ki épít?
Ki fűt kohót, kazánt?
S míg éhség gyötri őt magát,
Ki az, ki enni másnak ad?
A munka rabszolgája!
A rongyos dolgozó!

Ki izzad nappal-éjjel,
Mert kell a kis kenyér?
Ki halmoz kincset másnak,
Annak, ki csak henyél?
S hazájában még sincs helye,
Bár ő az ország tengelye:
A munka rabszolgája
A rongyos dolgozó!

Évezredek óta zsarnok
Kit nyom százfélekép?
Kit küldtek háborúba
Hogy ott vérét vegyék?
Ó nép, ne tespedj hát tunyán!
Tudd meg, hogy megcsaltak csúnyán!
Ó ébredj már fel, munkás!
Állj talpra dolgozó!

Erőd szedd össze, s gyűlj már
Vörös zászlónk köré!
Harcolva törj előre
A szebb jövő felé!
Lökd félre elnyomóidat,
Világbékéhez verj hidat!
Fel, küzdelemre, munkás!
Fel, harcra, dolgozó!

Hatalmas vagy, mihelyt te
Társaddal összefogsz!
Ha egyesülve harcolsz,
Azzonnal győzni fogsz!
Előre hát! Előre most,
Hogy ellenséged széttaposd!
Fegyvert a kézbe, munkás!
Csatára dolgozó!

Juhász Gyula: A munkásotthon homlokára

Ki itt belépsz,templomba lépsz be,
Szentség a munka és erő,
Ez a jövő nagy menedéke,
Embert egekbe emelő.
A munka, a rend és a béke,
Az életünknek lelke ő,
Csak az a bitang és hazátlan,
Ki here módra él magában.

Ki itt belépsz,jövőbe lépsz be,
Mely millióknak ád jogot
Vérért, verítékért cserébe,
Hogy legyenek mind boldogok!
Hogy a gyalázott ember képe
Ragyogjon, mint a nap lobog,
S a munka ne legyen robot csak,
De himnusza a dolgozóknak!

Ki itt belépsz,hozd el magaddal
Piros zászlónak a reményt,
Ki itt kimégysz, vidd diadallal
A mély hitet, vidd szerteszét!
Dolgozni, föl, mind, lankadatlan,
Amíg az élet fénye ég!
Hirdessük: itt nem boldogul más,
Csak aki alkot, aki munkás!

Hrisztó Radevszki: LENIN
   
Ó, milyen nehéz is verset irni róla,
ki egyetemes és mindennapi;
egyszer útját a dolgozók közt rója,
máskor emberfölötti valaki.

Nehéz, de mégis hálás feladat ez:
arról írni, ki csupa logika,
kire figyelni jó mindig s érdemes,
mert ő a legjobbak legjobbika.

Ő megtalálta azt a szilárd pontot,
melyhez eszme-csigáját rögzitve
Arkhimédészként mindent elmozditott,
ami megérett az elsöprésre.

E csiga kitárta az ég kapuit,
űrhajok szállnak fel az éterbe
s az űrhajos, ki fenn az űrben úszik,
attól bátor, hogy gondol Leninre.

Szulejmán Sztálszkij: Lenin siratása

Most már tudom: ez a világ
csak karavánok útja, elvtárs!
Fájdalmunk kútjába ki lát?
Vigasztalni ki tudna, elvtárs!

Szabadság útján lépdelünk,
Lenin világított nekünk,
de elhagyot már, nincs velünk,
elindult hosszú útra, elvtárs!

Lenin szívéhez nőtt a nép,
a népért küzdött, érte élt,
értünk áldozta életét-
állunk gyászba borulva, elvtárs!

Moszkvából érkezett a hír
belénk fúrodott, mint a nyíl,
a nép öregje, ifja sír,
sötét van reggel óta elvtárs!

Borong sötétben fenn az ég
és lenn a hallgatag vidék-
az is sír most, kinek szivét
jeges közöny borítja, elvtárs!

Kemény ököl csapott le ránk,
megrendült tőle koponyánk:
jaj, kialudt a tiszta láng,
vad szélvihar elfújta, elvtárs!

Lenin! ó, mérget inna szánk,
ha ezzel feltámasztanánk!
Virágba bomló almafánk
kidölt, a porba hullva, elvtárs!

Ő volt a fényünk és díszünk-
fényünk és díszünk merre tünt?
Mondd: balzsam-írt hol lelhetünk?
Lehúz a bánat súlya, elvtárs!

Szánkat nyűgözi némaság,
mégis repül a hír tovább,
s lelkünkbe tép, szívünkbe vág
a halál gyilkos ujja, elvtárs!

Hol a gondolat hőse, hol?
Szulejmán, ülsz s gondolkodol.
"Lehet, hogy ő már nincs sehol?"
-kérdem újra meg újra, elvtárs!

Arany szív és napfényes agy,
ó, hol találhatsz másikat?
Ki lesz, ki most irányt mutat,
ki fényt villant útunkra, elvtárs?

Hol a gondolat hőse
ki fényt villant utunkra, elvtárs!

Ismeretlen szerző: Szállasi párt azt üzente

Szálasi párt azt üzente,
Fogytán van a regimentje.
Ha még egyszer azt üzeni,
Nem tud szegény hova lenni;
Harcolj partizán!

Szálasi úr Hitlert várja,
Hogy a mennykő üsse hátba.
Élni-halni,nem a világ,
Futtatjuk az SS gárdát;
Harcolj partizán!

"Nyilalik a jobb oldalom,
Nincs már számomra oltalom"
A baloldal szépen fakad,
Proli pártja ne hagyd magad;
Éljen a Munkás!

Bozsidar Bozsilov: Dimitrov

Mikor egy tavaszi szép napon ő
tengernyi tömeghez beszélni készül,
úgy érzed,alakja egekig nő,
Dimitrov csendet int,s egy hang se jő
elő a torokból.Így felelnek mind.

Elnémul minden száj a sötétben,
ünnepi áhitat csüng ajkain most,
film pereg az emlékezetekben:
Dimitrov sztrájkokban,börtönökben
s a felkelők élén szeptember hóban.

Némák a gyárak,száz golyó süvít,
a szemek tükre most a csillagos égbolt:
Ő, akit kín, halál meg nem rémit,
követve Lenin bölcs intelmeit,
biztosan mutatja a helyes utat.

A jövöt fürkészve jól kormányoz.....
Az osztály vele nőtt s ő az osztállyal:
Láthatta Lipcse, az ősi város:
nem félt a náciktól a hős harcos,
akinek szivében millió sziv vert.

Dimitrov! ...Száll e név Madrid felé,
mindenütt kedves és sziveket dobbant;
hajnali csillagként ragyogva ég,
mindenki láthatja vörös fényét:
a neve dinamit és riadó!

Ott susog zászlaink vörösében,
ott zeng a munkások bátor dalában,
s felvillan a foglyok hős szemében,
mig puskákkal szemeznek keményen
a véráztatta fal árnyékában.

Emberin egyszerű volt és boldog.
Ezt mondta:"Álmotok megvalósul!"
Szép lesz az életünk,-álmodhatod:
Ellepik a Balkánt-csodadolog!-
új gyárak,üzemek,erőművek.

Szél fogócskázik majd a búzában,
orgona virít az országút mentén
s nem dörren fegyver az éjszakában,
nem oson száz halál a nyomában,
rémület nem torzítja arcunkat.

Amire tanitott, ma is igaz,
bár ajka szóra nem nyílik többé.
Elvtársam! Álmomodozol? Álmodozz,
de zárkozz fel te is Dimitrovhoz:
dolgozz és küzdj velünk a holnapért!

József Attila: Munkások Kórusa

  A világ szakszervezeteinek

A vekker nem tud semmiről,
a munkásember bériről,
hamar megfáradt férfiről,
az asszonyok jó vériről!

Csak két kezünk, sok gyerekünk,
téglát és zsákot emelünk,
óh - botor ellenségeink
jövőjéért is szenvedünk!

Óh kalapáljuk a vasat,
mert a vas szíve meghasad,
ha nem verjük ki rajta, mit
embernek sírni sem szabad!

Óh jó a jövőnek: jövőnk!
Óh jó az ételnek: erőnk!
Óh jó az igazságnak is:
győzni fog mégis mivelünk!

Nincs géppuskánk, se templomunk!
Egy héten hatszor meghalunk!
Mert nékünk jaj! jaj: széthuzunk
és pusztulunk! és pusztulunk.

József Attila: Bérmunkás-ballada

     
Hordunk vinnyogó kosarat,
kapálunk reszkető salátát,
vályognak dagasztunk sarat,
szabjuk a divathölgy ruháját,
fejtjük a sertés-oldal háját,
zsírt olvasztunk, libát tömünk,
s az est ha bontja lengő táját,
bérünk van, nincsen örömünk.

Hiába emelünk falat
és rakjuk sorsunk kaszárnyáját,
fiúnk uccán, üveg alattnézi csak építőkockáját
s ha lányunk babaruhácskáját
kéri - hisz szövetet szövünk -
összeszorítja puha száját -
bérünk van, nincsen örömünk.

Szemünk előtt csak szíj szalad,
csinálunk kocsit, hozzá pályát,
földben, föld fölött, föld alatt
elültetjük a világ fáját,
begyűjtjük a rét gabonáját
és még büszkék se lehetünk -
tűzbe vetik, vízbe dobálják.
Bérünk van, nincsen örömünk.

A krumpli úgy nő, ha kapálják!
Ott nincs hiba, hogy küzködünk,
nem az rágja az ember máját.
Bérünk van, nincsen örömünk.

József Attila: Világosítsd föl


Világosítsd föl gyermeked:
a haramiák emberek;
a boszorkák - kofák, kasok.
(Csahos kutyák nem farkasok!)
    Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek,
    de mind-mind pénzre vált reményt;
    ki szenet árul, ki szerelmet,
    ki pedig ilyen költeményt.


És vígasztald meg, ha vigasz
a gyermeknek, hogy így igaz.
Talán dünnyögj egy új mesét,
talán a kommunizmusét -
    mivelhogy rend kell a világba,
    a rend pedig arravaló,
    hogy ne legyen a gyerek hiába
    s ne legyen szabad, ami jó.


 S ha száját tátja a gyerek
és fölnéz rád, vagy pityereg -
ne dőlj be néki, el ne hidd,
hogy elkábítják elveid!
    Nézz a furfangos csecsemőre:
    bömböl, hogy szánassa magát,
    de míg mosolyog az emlőre,
    növeszti körmét és fogát.

Ady Endre: Áldassál emberi verejték

Ki egyetlen, bús, vaksi szemmé
Teszed a testünk,
Szent festék, mellyel az egekre
Lázadó, nagy képeket festünk:
Áldassál, emberi Verejték.

Ez a teremtés s Isten-erőnek
Emberi mása.
Minden izzadt ember egy könny-csepp,
A Végzet könnyitő sirása:
Áldassál, alkotó Verejték.

Ady Endre: Fölszállott a páva

>>Fölszállott a páva a vármegye-házra,
Sok szegény legénynek szabadulására.<<

Kényes, büszke pávák, Nap-szédítő tollak,
Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap.

Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre,
Új arcok, új szemek kacagnak az égre.

Új szelek nyögetik az ős, magyar fákat,
Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat.

Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig,
Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.

Új lángok, új hitek, új kohók, új szentek,
Vagy vagytok, vagy ismét semmi ködbe mentek.

Vagy láng csap az ódon, vad vármegye-házra,
Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva.

Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek,
Vagy marad régiben a bús, magyar élet.

>>Fölszállott a páva a vármegye-házra,
Sok szegény legénynek szabadulására.<<

Ady Endre: Menekülés úri viharból

Minden vihar, úri vihar,
Áldott átok:
Közelebb hoz tihozzátok.

Mindig jobban veri szivem
A nagy átok:
Mért nem megyek tihozzátok?

Mit ér az én rongy-életem?
Úri átok.
El kell mennem tihozzátok.

Hogy fogadtok egy jövevényt?:
Átok, átok.
S mégis futok tihozzátok.

Nincs már a magyar ég alatt
Csak vad átok.
Szabad mennem tihozzátok?

Hajt felétek nem gyávaság,
Csak egy átok.
Mehetek-e tihozzátok?

Óh, én rab atyámfiai,
Nem fog átok:
Elmegyek én tihozzátok.

Ady Endre: Álmodik a nyomor

Duhaj kedvek Eldorádója,
Száz tivornyás hely, ne bomolj.
Csitt, most valahol, tán Ujpesten,
Húsz esztendős legénynek vackán
Álmodik a Nyomor.

Gyár-marta, szép, sovány, bús alvó,
Melle horpadt, válla kiáll,
Arcán zúzos, jeges nedvesség,
Mosolyog. Szent, nehéz álmában
Urabb, mint egy király.

Tiszta ágyat és tiszta asszonyt
Álmodik s vígan felkacag,
Kicsit több bért, egy jó tál ételt,
Foltatlan ruhát, tisztességet
S emberibb szavakat.

Kevesebb vért a köhögésnél,
És a munkánál több erőt
S hogy ne kellessen megjelenni
Legalább tíz-húsz esztendőig
Az Úr színe előtt.

Te, nagyváros, csupán öt percig
Álljon ürítetlen a bor
Dús asztalán dús nábobidnak,
Mert valahol talán utolsót
Álmodik a Nyomor.

Ady Endre: Másokért halunk meg

Hogy megnőnek a dolgok,
Ha az ember már törpül:
Mindenki óriás lesz
S egy ránk-bámuló körbül
Kiáll a középre valaki.

Valaki, kit szerettünk,
Vagy talán nem szerettünk,
Szépen szemünkbe vágja,
Hogy csúf bűnökbe estünk
S az életünk furcsa ámitás.

S tornyosan tornyosulnak
Vétkeink vert felhői,
Hangosan szitkozódnak
Multunk leselkedői,
Kik csak azt tudják, hogy hazudunk.

És mi halkulunk halkan
És mi meghalunk halva
S az a minden örömünk:
Valaki örül rajta:
Kiáll a középre valaki.

Ady Endre: Küldöm a Frigy ládát

Szívem küldöm, ez ó frigy-ládát
S kivánok harcos, jó napot.
Véreim, ti dübörgő ezrek,
Tagadjatok meg, mégis-mégis
Én a tiétek vagyok.

Kötésünket a Sors akarta,
Nem érdem, nem bűn, nem erény,
Nem szükség, de nem is ravaszság:
Helóta nép, helóta költő,
Találkoztunk ti meg én.

Bennünk nagyságos erők várnak,
Hogy életre ébredjenek,
Bennünk egy szép ország rejtőzik,
Mint gím a fekete csalitban
S leskődnek a vérebek.

Ha nem láttok testvéreteknek,
Megsokasodnak a redők
Bús homlokomon és lelkem táján,
De még mindig ifjan állok meg
Bősz Júdásaim előtt.

Még csak mártir-fényt sem akartam,
Csak amiről a Sors tehet:
Odaadni magamtól, szépen,
Ezt a nem kért, kicsúfolt semmit,
Forradalmas lelkemet.

Tietek vagyok, mindegy most már,
Hogy nem kellek, vagy kellek-e.
Egy a Napunk gyönyörű égen.
Jaj, hogy elfed e Naptól néha
A gonoszság fellege.

Ady Endre: A jövendő fehérei     
Révész Bélának

Fehér Bábel, óh, drága Élet,
Mely utánam is itt marad,
Fehér csók, szer, bú, alkalom,
Fehér, nagy kuvik-madarak,
Daloljatok.

Daloljatok, mert megjavultam,
Daloljatok, mert elmegyek:
Most látom csak könnytelenül,
Most először az Életet,
Boldog vagyok.

Hazudtam szívvel, gonosz májjal,
Hiszen az Élet szent vidék,
Sokat adhat mindenkinek,
Aki jól őrzi a szivét.
Én meghalok.

Meghalok, de zöld epe nélkül,
Fehéren látva. Nincs terűm,
Mely nem fehér, nem ragyogó.
Színek nélkül, úgy egyszerűn
Eltávozok.

Amit akartam, zord magasság,
Amit elértem, ostoba,
Szinekkel tarkált semmisem,
Szivárvány, álom és soha.
Most hagyjatok.

Egy érdemem van: mélyre láttam
S szerettem, aki szenvedett,
A Jövendő fehéreit.
Óh, szűz proletár-seregek,
Daloljatok.

Ady Endre: Bús ahasvérok májusa       

E sárgaságos földön máma
Lihegve lapul meg a kétség
S pirosan üt ki beteg arcon
A hit és az egészség.

Május: ez az embercserélő.
Május: be szépek vagyunk máma.
Május: az örök ember-álom,
A Jövő harsonája.

Eszünk, vesénk kristályos tiszta,
Mert Május nagy embercserélő.
Ma az: amit megérdemelne
Minden lény, minden élő.

Ha ki ma gyilkolni szeretne,
Igaza van. Mindenki tiszta,
Minden vágy máma igaz és szép,
Mely a multat pusztítja.

És hogyha Május szörnyű vér-nap
Volna, amely kit se szeretne,
Akkor is az örök emberség
Üzenne hozzánk benne.

Mert Május a mi nagy mementónk.
Mert Május az az örök vér-nap,
Mely zöld tavaszt és bosszút jósol
Minden bús Ahasvérnak.

Ady Endre: A könnyek haszna       

Kisbíróm, a Kétség, vallatott:
>>Ember, mit akarsz és ki vagy?<<
>>Sírok és a síróké vagyok.<<

>>Van-e tűrni másokért erőd?
Van-e nagy, igazi hited?<<
>>Nincs, de meghajlok a hit előtt.<<

>>Milliók könnye nem sok neked?
Miért nem sírsz csak magadért?<<
>>Mert én mindenkiért szenvedek.<<

>>És ha meghalsz a kínok alatt?<<
>>Milliószor szebben halok,
Mert az én sok könnyem itt marad.<<

>>S ha tovább is így csörtet a lét?<<
>>De a könny-ár majd összegyűl
S elönti a világot: elég.<<

Ady Endre: A ma kiebrudaltjai       

Homlokukon ábrája a Jövőnek,
Sokszor ők maguk sem akarják
S mégiscsak összeverődnek.

Ősök ők a Jelenben, valahányan
S majd valamikor lesznek élők
Újféle ember-fajtákban.

Nézik egymást gyűlölve és szeretve,
Muszáj, hogy egymást megtalálják:
Rájuk van a Jövő vetve.

Jönnek, élnek és talán meg se halnak:
Kiebrudaltjai a Mának
S apjai a diadalnak.

Ady Endre: Kató a misén       

Pompás, fehér Karácsony-éjen
Kidobta a szikrázó hóba,
Kidobta a havas semmibe
Magzatját a papék Katója.

Aztán Kató, a kis cseléd-lyány,
Szédülve, tántorogva, félve,
Ahogy illik, elment maga is
Éjféli, szent, vidám misére.

Kató gazdája, az izmos pap
S falusi nyája énekelnek:
>>Dicsértessék az egek ura,
Hogy megszületett az a gyermek,

Az a gyermek, ott Betlehemben.<<
Kató fölsír a papi szóra
S az a gyermek, a betlehemi,
Könnyezve tekint le Katóra.

Ady Endre: Proletár fiú verse

Az én apám reggeltől estig
Izzadva lót-fut, robotol,
Az én apámnál nincs jobb ember,
Nincs, nincs sehol.

Az én apám kopott kabátu,
De nekem új ruhát veszen
S beszél nekem egy szép jövőről
Szerelmesen.

Az én apám gazdagok foglya,
Bántják, megalázzák szegényt,
De estére elhozza hozzánk
A jó reményt.

Az én apám harcos, nagy ember,
Értünk ad gőgöt és erőt,
De önmagát meg nem alázza
A pénz előtt.

Az én apám bús, szegény ember,
De ha nem nézné a fiát,
Megállítná ezt a nagy, földi
Komédiát.

Az én apám, ha nem akarná,
Nem volnának a gazdagok,
Olyan volna minden kis társam,
Mint én vagyok.

Az én apám, ha egyet szólna,
Hajh, megremegnének sokan,
Vígan annyian nem élnének
És boldogan.

Az én apám dolgozik és küzd,
Nála erősebb nincs talán,
Hatalmasabb a királynál is
Az én apám.